Ma este nem egy pályakezdő művész kiállításán vagyunk, hanem egy alkotóén, aki mögött komoly szakmai múlt van, csak egy másik művészeti ág felől érkezik: eddig építészként alkotott, s a társművészetek iránti érdeklődése indította a festészet irányába, melynek legfrissebb eredményeiből mutat be válogatást e mostani, s festőként első kiállítása. Felmerül a kérdés: miért fest? Miért ezt? Hogy jött maga az ötlet?? Miért kezd egy építész festeni?

Erre a kérdésre, a legjobb választ talán Heidegger„A művészetek eredete” című máig ható érvényű írásában adja. Ebben vizsgálja a művészeti ágak közti viszonyt, és teremti meg a művészeti ágak közötti „átjárhatóság” gondolati alapjait. Ezt részben egy festmény és egy épület, tehát festészet és építészet párhuzamba állításán keresztül teszi. Martin Heidegger „A műalkotás eredete” című művében egy festmény (Van Gogh: Parasztcipők) és egy épület (görög templom) párhuzamos elemzésén keresztül mutat rá két különböző műfajú, világszemléletileg és formai-strukturális szempontból is egymástól rendkívül távol álló műalkotás közötti filozófiai közös nevezőre, mű létükből fakadó lényegi azonosságra. A két művet több mint kétezer év választja el egymástól, így az általuk közvetített világkép, filozó­fia, korszellem a legteljesebb mértékben különböznek.

Ez az ekvivalencia a műalkotásoknak az igazság feltárásában játszott azonos szerepükön alapszik. Heidegger a hagyományoktól eltérő módon, a műalkotáshoz nem a szépség, mondanivaló, stb., hanem az igazság oldaláról közelít. Központi gondolata az, hogy függetlenül attól, hogy versről, képről, vagy épületről van szó, függetlenül szellemi pozíciótól, formai megjelenéstől, kortól, műfajtól vagy stílustól; a műalkotás nem elmondja, vagy közvetíti az igazságot, hanem az igazság a műben lép működésbe.

Kárpáti Béla erőteljes koloritú képein a több egymásra festett réteg átfedései által felsejlő korábbi fázisok visznek mélységet kompozíciójába s, az egységek találkozása által a kép folyamatosan mozgásban van, miközben a teljesen kitöltött háttér helyett néhol felsejlik a nyersvászon. A kép a mezők közötti vizuális párbeszédként jelenik meg, mely előttünk zajlik, s figyelemmel kísérhetjük, ahogyan a felületek saját nyelvükön kommunikálnak egymással. A térben lebegő formák, melyek határai hol határozottabban, hol szabadon formálódnak, egy megfoghatatlan és állandóan változásban levő jelenség vizuális leképezései: a festő törekvéseinek lírai, de pontos megfogalmazásai.

Természetesen nem lehet nem észrevenni a formai hasonlóságot a Pierre Soulages által kialakult mozgalom, és a Párizsban körülötte létrejött magyar kör között; pl. Reigl Judit, Hantai Simon, Major Kamill az, akire gondolok, de ehhez a vonalhoz tartozik még Rozsda Endre is.

Nem másolásról vagy utánzásról van itt szó, hanem az igazság ilyetén képpen/ebben a formában való kifejezéséről. S mint az előbb említett művészekéin, Kárpáti képein is a felület mozgalmassága révén a helyzetek ambivalens, többrétű értelmezési lehetőséget kínálnak. A gesztusokkal a mozgást, a lebegést, a feszültséget, a folyamatok változását, a létezés ritmusát és gyökereit egyaránt képes megmutatni vásznain. Művei a személyes kiindulási pontot túllépve általános emberi kapcsolatok és vívódások érzeteinek vizuális leképezései. Különböző állapotok képi nyomai ezek, melyek figuralitás nélkül érzékeltetik a szubjektív tartalmat. A néző szeme sem tud megpihenni a részleteken, mivel a felületek játéka és mozgása révén szinte folyamatosan történik valami.

A keletkezés és létezés fogalomköre határozza meg Kárpáti festészetét, akár absztraktabb, akár figurálisabb művekről legyen szó. És ahogy a festményeket elnézem, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Kárpáti Béla kiállításán találkoztunk…

Seprűs Zoltán - művészettörténész